Egy nap egy kis pillangó látszott egy félig nyitott selyemgubóban. Egy férfi ült és nézte a pillangót néhány óráig, ahogy küzdött, hogy testét kiszabadítsa a kis lyukon keresztül. Aztán úgy tűnt, a folyamat teljesen megállt.

gubo
Úgy látszott, mindent megtett, amit tudott, és semmi többre nem képes.
A férfi eldöntötte, segít a pillangónak: fogott egy ollót és kinyitotta a selyemgubót.  A pillangó könnyen kijutott. De a teste összeaszott volt, gyenge és a szárnyai összezsugorodtak. A férfi tovább nézte, mert várta, hogy bármelyik pillanatban kinyílhatnak a szárnyak, megnőnek, kitárulnak és képesek lesznek elvinni a pillangó testét, szilárdak és erősek lesznek. Semmi nem történt! A pillangó az életét ebben a gyenge testben, összeaszott szárnyakkal töltötte. Soha nem volt képes repülni.
Amit a férfi, az ő kedvességével és jóindulatával nem értett. Hogy a szűk selyemgubó és a küzdelem a szűk nyíláson keresztül szükséges a pillangónak. Ez a természetes útja, hogy a pillangó kiszabadítsa testét a selyemgubóból, szárnyaival képes legyen repülni. Néha pontosan a nehézségekre van szükségünk az életben. Ha hagyjuk az életünket akadálytalanul folyni, ez megbénít minket. Nem leszünk erősek, amikor annak kell lennünk. Nem fogunk tudni repülni.

Kértem erőt… és kaptam nehézségeket, amelyek erőssé tesznek.
Kértem bölcsességet… és kaptam problémákat, hogy megoldjam őket.
Kértem jómódot… és kaptam agyat és izmot, hogy dolgozzak.
Kértem bátorságot… és kaptam akadályokat, hogy legyőzzem azokat.
Kértem szerelmet… és kaptam bajban lévő embereket, hogy segítsek.
Kértem jóindulatot… és kaptam lehetőségeket.
Semmit nem kaptam meg, amit akartam… De mindent megkaptam, amire szükségem volt.
Éld az életet félelem nélkül, nézz szembe az akadályokkal, tudd, hogy képes vagy legyőzni őket!

 

Évekkel ezelőtt találkoztam ezzel a tanulságos kis történettel.A mondanivalóját azonnal megértettem – s ezzel együtt megláttam a saját életemben azokat a pillanatokat, mikor a meglévő legnagyobb jószándékkal – a másik ember szemszögéből pont ellenkező hatást értem el. Meglehet az az adott problémája akkor megoldódott, ugyanakkor mivel nem tanult belőle, nem önerőből oldotta meg a kapott feladatot, így később újra kerülhetett hasonló szituációba, hogy megtanulhassa a leckét. Hogy önerőből sajátítsa el a tudást, s az adott megoldás valóban az övé és működőképes legyen! Hogy utána még jobban tudja értékelni, hogy megoldotta – s azt is, hogy mindezt ő tette, nem más és helyette…  aztán tavasszal a városban sétálva újra beugrott ez a történet – egy családi életkép láttán.

kisbc

Apuka és anyuka büszkén sétáltatta a gyerekét, aki ült a biciklijén – miközben a szülők a dizájnos kerékpárra szerelt műanyag rúddal tolták azt. Igen, a gyerek passzív szereplője volt a helyzetnek! Bár volt pedál a járművén, mivel a szülők tolták, így nem volt szüksége arra, hogy a helyváltoztatáshoz használja azt! Értem én, hogy a szülő kedvezni akar saját gyerekének, ki a legdrágább számára – de minden áron? Ész nélkül? A saját gyerekét foszthatja meg az ilyen szülő attól, hogy bizonyos leckéket már gyerekkorában elsajátítson. Ön szerint az ilyen körülmények között felnőtt gyerek fogja tudni értékelni azt, hogy halad? Akár spirituális, akár fizikai értelemben. Hogyan, milyen áron lesz képes a gyerek kicserélni a fent vázolt szülői képet arra, hogy az előrejutáshoz saját befektetésre, energiára is szükség van?

pilbic
S hogyan fogja kicserélni azt a képet, mikor már neki lesz gyereke s kell kísérnie, odafigyelnie első lépéseire a kerékpározni tanulás terén?
A gyerekkorban bevésődött képet vajon képes lesz felülírni s mást és másként, ugyanakkor helyesen cselekedni?